A salsával már mindenki találkozott-  ha máshol nem, hát a mozi büféjében a kukoricachips körítéseként. Ez a fűszeres, édes-piros mártás pontosan annyival teszi élvezetesebbé a háromszög alakú, ropogós lapocskákat, mint az ugyanezen a néven futó latin-amerikai tánc az életet: enélkül is fogyasztható, de nem biztos, hogy érdemes- vallják azok, akiket ez  a karibi pörgés annyira hatalmába kerített, hogy még utazásaik idejére sem tudnak megválni szenvedélyüktől, mindenütt ezt keresik és a nagyobb európai városokban rendszerint meg is találják.

A kubai bölcsőjű és a kilencvenes évekig inkább csak Latin- és Észak-Amerikára jellemző salsamánia mára szinte világméretűvé duzzadt: részben  Jennifer Lopeznek, részben a világzene divatossá válásának, részben egy, az erre igen jól ráérző filmrendezőnek köszönhetően. Wim Wenders 1998-ban egy amerikai zenei producer hívására Kubába utazott, hogy ott dokumentumfilmet forgasson a Buena Vista Social Club nevű zenekar hosszú  évtizedes kihagyás után elkészített studióalbumának munkálatairól és a klubtagokról: a csodálatos tehetségű, addigra hetvenes éveiket taposó muzsikusokról. A film bejárta a világot, az új évezred hajnalán hozzánk is elért, komoly lökést adva az addig éppen, hogy csak létező salsa-életnek.

Persze nem 2000-ben és nem a kubai nagy öregektől kaptuk az első latin ritmusokat: a vasfüggöny sem tudott útjába állni a nyolcvanas évek elején fertőző lambada-, majd az ezt követő Dirty Dancinc-láznak és bár e kettőt és a Buena Vistát egy lapon említeni illetlenség, de már akkor láttuk, tudtuk, éreztük: ebben a zenében, ebben a táncban van valami, ami Nőt farag a lányból, Férfit a fiúból. Erre a Dirty Dancing 2. részének készítői is ráérezhettek, hiszen a nagysikerű romantikus táncdráma második felvonása az ötvenes évek Havannájában játszódik és végkifejletével ékesen bizonyítja, milyen hatással van egy jól nevelt tizenéves amerikai úrilány gátlásokkal teli, kőmerev személyiségére a kubai salsa klubok  erotikusan fülledtlégköre: kifejezetten pozitív hatással.

Valójában a nemi szerepeket helyrerakó tulajdonsága az, ami a salsát oly népszerűvé teszi Európa-szerte. Az itt élő nők szupererősek és emancipáltak egy személyben. Családfenntartók és fészekrakó anyák is - nem csoda, hogy képtelenné válnak arra hogy, ha csak egy rövid ideig is, hagyják magukat vezetni egy erős férfikar által, mely a másik oldal ellenállását érezve egyre gyengébb, egyre tétovább lesz. És ezzel a vágy, a "vízszintes vágyak függőleges kifejezése"- a salsa- igazi mozgatórugója semmivé lesz.

Mert, ami a páros táncoknál alapvető, vagyis, hogy a férfié a vezető szerep, az a salsában egyenesen nélkülözhetetlen elem: ez ugyanis azt "elvek nélküli tánc". Itt minden mozdulat megengedett: a nyolc alaplépés szabadon párosítható karmozdulatokkal és variálható forgásokkal - a tánc a pár belső szabadságából, a lüktető ritmusokra való természetes reakciókból fakad. Nem csoda, hogy ha valaki nem veszi kézbe az irányítást, annak könnyen értelmetlen, diszharmonikus riszálás lehet a vége.

Mivel a táncparketten emancipációnak helye nincs, jobb, ha a nő a férfira bízza magát - már csak azért is, mert ezzel egyszeriben mindketten a parkett ördögeinek, emellett ördögien csábítónak érezhetik magukat, legyenek a salsa-tanulmányaik bármely stádiumában.